Prológus
Mindenki hazug ebben a világban. Örök barátság? Kamu. Igaz szerelem? Kamu. Mi igazi, kérditek? A válasz egyszerű, a fájdalom.
Amit igazinak hiszünk az egy szép színjátéknak a része. Egyszer ha nem többször mindenki bedől ennek. Én is bedőltem, többször is. Mikor lesz végre valaki aki nem csak kihasznál vagy elhagy? Kezdem azt hinni hogy soha. Hagyjuk a hülye szöveget, én egyszerűen csak boldog akarok lenni -ezekkel a vidám gondolatokkal a fejemben ültem a vonaton, ami tartott valamerre. Hova? Nem tudom. Őszintén? Nem is érdekel. Csak el innen egy kis időre. Pont annyi időre hogy végre lecsillapodjon a haragom és fájdalmam. Egy-két részletet most elmesélek, de a lényeget majd később, még nem tudok róla beszélni. Egy tipikus történetben mitől szokott minden lány kiborulni? A fiúktól. Ők teszik tönkre a vidám életeket. Meg akarunk nekik felelni amitől minden csaj bekattan egy kicsit. Ez is egy ilyen tipikusan induló történet. Viszont valamilyen szinten mégis más lesz, majd meglátjátok. Oh, a vidám gimis élet, csúcs szuper. Aha, filmekben. A valóságban maga a pokol. A megfelési kényszer netovábbja, a problémák okozója. Az "önbizalom dúsító". Ha nem vagy olyan mint mindenki, máris baj van veled. Elég rémisztő egy hely. Már akinek, vannak például a népszerűek. Nekik nem olyan vészes, bár minden nap műmosolyogni, és felvenni azt a béna álarcot, mi szerint az élet király elég fárasztó lehet. A társadalmi létra csúcsán lenni biztos nehéz lehet. Én ezt nem tudom. Én alul vagyok. Mindig ott voltam. Pont jó helyen. Egy bizonyos pillanatig. Oh, időközben végállomásra ért a vonat. Talán le kéne szállnom. De hol is vagyok? Párisban? Ez csodálatos. Csak épp törzsgyökerekes Londoniként kicsit problémás ez a város. Még szerencse hogy egész jól beszélek franciául. Majd kiderül mi lesz itt, egyenlőre annyit tudok h még maradni akarok, de egyedül egy idegen városban? Hogyan fogok boldogulni? Elindultam a pályaudvarról, bár nem tudom hova mehetnék hiszen senkit se ismerek. Nincs sok pénzem, és ruhát se sokat hoztam. Csak felszálltam mert menni akartam. Páris a fény és szerelem városa, csak épp én sem ragyogó sem szerelmes nem vagyok. Mármint nem egészen igaz ez ebben a formában. Hiszen miért is kerültem ide? -gondolataimba merülve észre se vettem hogy valaki nekem jött, biztos ő se figyelt. Fel is borultam azonnal, mert eléggé nagy lökés ért. Megütöttem a hátam és dühösen néztem fel az idegenre. Ő kezet nyújtott hogy felsegítsen és sokszor bocsánatot kért. A szemembe sütött a nap, de annyit biztosan láttam hogy az idegen egy izmos fiatalember. Arcát még nem volt alkalmam megnézni. Miután felsegített kezet nyújtott és bemutatkozott:
- Bonjour! A nevem Aaron Crine. -szólalt meg kedvesen. -Mégegyszer elnezést kérek amiért fellöktelek. -folytatta. -Tudnálak bármivel kárpótolni érte? -kérdezte.
- Szia! Én Angela Frewen vagyok. És tényleg nem kell semmi, hiszen én voltam a figyelmetlen. -mosolyogtam. Most végre volt alkalmam megnézni az arcát. Mosolygós, helyes srác akinek gyönyörű feketés haja és ragyogó kék szemei vannak. Gyorsan végignéztem magamon, hogy mennyire lettem koszos az eséstől. Fekete bakancs, hosszú tépett farmerban, pulóverben és évszaknak megfelelő hatalmas sálban voltam, amik szerencsére nem lettek koszosak.
- Őszintén örülnék ha tehetnék érted valamit. Esetleg meghívhatnálak egy üdítőre vagy valami?
- Nincs rá szükség köszönöm, nagyon örültem hogy megismerhettelek, de ne haragudj de sietek. - hazudtam. Nem tudom miért tettem, hiszen olyan kedves volt velem. Egyszerűen rossz érzésem volt, magam se tudom miért. Elindultam hát..merre is? Gőzöm sincs..
Nem tudom hány óra telt el, nem is zavar, de azért mégis csak esteledik. Valahol talán meg kéne húznom magam, hiszen az utcán nem aludhatok. Be kéne mennem egy panzióba. Egész közel van egy, csak át kell menni a 15th utcán. Már elég sötét volt, mikor megtaláltam az utcát, de úgy éreztem nem vagyok egyedül. Ilyen érzést az ember elég ritkán érez. Kezdtem megijedni, nem vagyok félős, de ezektől a dolgoktól be tudok pánikolni. Sétáltam és mikor hirtelen megálltam, még hallottam hogy valaki lép egyet mögöttem. Elkezdtem futni de hiába. Az idegen utolért. Megfordultam és egy maszkos ember állt mögöttem. Hirtelen egy ütést éreztem és elsötétült minden. Nem tudom mennyivel később egy szobában ébredtem, teljesen egyedül. Fény nem szűrődött be, hiszen ablak nem volt. Egy hatalmas fém ajtót lehetett látni. egy lámpa halvány fénye világította be a szobát. A falak betonból voltam és elég nyomasztó az egész. Most már nagyon féltem. Az ajtó hatalmas kattanással majd nyikorgással kinyílt. Egy ember lépett be rajta, már álarc nélkül. A pislákoló lámpa mellett már kivehető volt az arca. De nem is kell leírni. Ismerem őt. Ő Aaron Crine, az érdekes ifjú aki fellökött....
